34. rész

De Austin nem hagyta annyiban a dolgot. Hogy honnan tudom? 
Reggel, ahogy felkeltem az ággyal szemben lévő fotelban üldögélt, ráérősen, nyugodtan.
-Austin, nem volt elég a tegnap? -mondtam álomkóros fejjel.
-Nem, nem volt elég. Addig nem megyek el amíg meg nem hallgatsz.
-Akkor jó gyökér verést, ugyanis nem nagyon izgat a meséd.- azzal ki is mentem a szobámból, de a lépcsőnél eszembe jutott, hogy ez az én szobám és félig az én lakásom, így miért pont én akarok elmenni? 
Azzal a lendülettel vissza vonszoltam magam és megkértem Austint, hogy angolosan távozzon.
-Mondom, hogy nem megyek el! -erősködött.

És tényleg nem ment el. Apáék nászúton vannak, Marci mamánál, a többiek józanodnak, én meg itt vagyok Aust-tal, aki próbálja tisztázni a dolgokat. Hurrá.
Egész nap velem volt. Amerre mentem, jött utánam. Persze nem szóltunk egymáshoz, de késő délutánra már rohadt unalmas volt ez az egész.
-Austin, elkotródsz ha meghallgatlak?

-Igen.... Vagyis talán................ ööööhhhmmm azt hiszem nem.
Ott azonnal fogtam egy párnát és elkezdtem ütni magam. Miért? Mert végre elmondaná a kis sztoriját azzal az előzménnyel, hogy ha elmondja, megy. Erre, akkor talán nem megy el. Kikészülök ettől a sráctól! :)
-Tehát akkor elmész vagy sem.- kérdeztem végül.
-Megyek, ha neked ez ennyire fontos. 

Megállt a szobám ajtaja előtt és hátrafordult.
-Szia! -és azzal már ki is ment a szobámból. Hirtelen felindulásból utána kiabáltam.
-Austin Carter Mahone! Most azonnal visszakotrod magad, és elmondod a hülye meséd! És ha nem jössz vissza, én rángatlak fel a lépcsőn, értetted?
Magamon is meglepődtem, mert nem hittem volna, hogy meg merem csinálni.
Austinka szépen visszajött, leült a szőnyegemre, elővette a cukros ládikám, és kivette az utolsó csomag gumicukrot.
-Most már kész vagy?
-Még nem.- és elővett egy plüsspandát és hozzám vágta.
-Most jobban érzed magad, hogy hozzám vágtad Panda Urat? 
-Kit??? 
-Tök mindegy. Kezd már, mert az idő pénz! -sürgettem, de Austin látta, hogy igazából időm, mint a tenger, így komótosan elkezdte a sztorit.

Rosszabbra számítottam, mint amit kaptam.
Bocsánatot kért, elismerte, hogy nem kellett volna bántani, és szeretne Alex barátja lenni a közeljövőben. Összesen 26x kért bocsánatot (számoltam!) és ezzel úgymond "happy end" lett.
De semmilyen boldogság nem tart örökké. A miénk 54 másodpercig tartott.



Michele becsörtetett a házba, egyenesen a szobámba, kézen ragadta Aust-ot, és se szó, se beszéd hazavitte. Austin nagyon értetlen pofát vágott amikor még egy utolsó pillantást vetett rám. A szájáról ezt olvastam le: Help!
Széttárt karokkal néztem ahogy szó nélkül, dühösen bemennek a házukba. Nem értettem ezt az egészet.
Ezért Sherlock Holmes módjára kezdtem nyomozni. Hááát nem mentem vele semmire. 2 perc nyomozással nem is csodálom. Aztán eszembe jutott, hogy el kéne menni hozzájuk, természetesen titokban, és hallgatózni kéne. Így is tettem. Szerencsére a nappaliban vitatkoztak, amit tisztán hallottam az ablak alól. De amit Michele mondott az még engem is megijesztett.
 Austin nagyobb bajban van, mint hittem!....................