21. rész

Amit akkor éreztem, nem lehet szavakba önteni.... Ugyanis ELKÖLTÖZTEK!

,
,Kedves Becca, nagyon sajnálom, hogy cserben hagytalak és az utóbbi napokban levegőnek néztelek és, hogy csak egy személy volt nekem fontos... És nem te! Gondolom, már tudod, mi történ.... Hihetetlen...
Nem hittem volna ezt Justinról. Szerintem egy ideig nem fogok visszajönni, ugyanis apu új állást kapott és amúgy is el kellett volna mennem, de így már még biztosabb. Austinnak meg mond meg, hogy bár nem rég ismertük meg, nagyon jó barát és majd néha-néha "titokban" eljövök titeket meglátogatni. De csak kettőtöket. Tudom, amikor ezt olvasod, legszívesebben rohannál a többiekhez sírva és valahogy a sokkot legyőzve kinyögnéd nekik mi van. De nagyon kérlek ne! Még Austnak se! Csak annyit mondj, hogy elmentem és nem jövök vissza. Én Austinnak elmondom, ahogy terveztem és tudom, hogy akármennyire legjobb barátja Justinnak, értünk, vagyis legalább a te kedvedért nem mondaná el neki.
Ez nem azt jelenti, hogy el vagytok felejtve! Majd minden nap beszélünk, beszámolsz az "Austinnal való kapcsolatról" és minden jó lesz.... Hidd el. Néha ha van kedved feljöhetsz ide, a szobámba. Hagytam itt neked pár dolgot. Természetesen elrejtve ;) 2 okból. 1 anyuék megtalálták volna és vinnem kellet volna magammal.
2 legyen egy kis izgalom a szürke hétköznapokban. ;) Tudom, hogy imádod a rejtélyeket és Austinnal is keresheted a dolgokat, ugyanis neki is szántam valamit. :) Majd egyszer betoppanok hozzád, de addig még kell egy kis idő........."


Éreztem, a levélnek még nincs vége. Lehet, hogy félbeszakították, vagy nem volt már rá idő. De egy biztos, valahol megvan a folytatás.

Nem lehet leírni azt az érzést amit ott éreztem, abban a pillanatban. Itt hagyott. Most kinek fogok beszámolni a napi Austinról? Kivel fogok kosarazni? Kik között fogok héjfélkor igazságot tenni?
Ahogyan ezeket végiggondoltam, nem bírtam visszafojtani a sírást. Próbáltam, de nem ment.
Ennyit az "érzelem elrejtő Beccáról"
Lefelé a lépcsőn még egyszer visszanéztem a szoba ajtajára, várva, hogy Ellie ugrál ki rajta, a maga bolond módján. De sajnos nem így lett :(  Az üres lakáson végig sétálva visszagondoltam azokra a hülyeségekre amiket pont ezen a helyen csináltunk. A viccekre, amiken csak azért nevettünk, mert annyira rosszak voltak. A rajzokra, amiket éjjel csináltunk, mert unatkoztunk, a könyvekre amiket hajnali 3-ig olvastunk. És még annyi minden amit ebben a házban műveltünk. 
Az ajtón kilépve visszanéztem és szerintem képzelődtem a fáradságtól mivel hajnali 5-kor már Austinnal

voltam. De lehet, hogy megőrültem, ugyanis Ellie-t és magamat láttam, ahogy ott vihogunk a folyosón és ott azok a képzeletbeli emberek akik minket ábrázoltak, annyira boldogok voltak, szabadok, és vadak. A lapot szorongatva próbáltam megkímélni magam az újabb sírógörcstől, de minden erőfeszítésem hiába.

 Még ott álltam 5 percig és néztem azokat a képzeletbeli lényeket. Szinte annyira összetörtem, hogy mozdulni sem tudtam. Fel sem dolgoztam ezt az egészet. 
Végül valaki hátulról megölelt és megszorította a kezem, bíztatás gyanánt............................................